Tokio rejtélyei

„Hol vagyok?” Ez volt Banzay első gondolata, amikor fölkelt a kórházban. Körül nézett és meglátta Kyot egy másik ágyon. A szellemek ott lebegtek gazdáik fölött. Kayuro nagyon örült hogy gazdája felébredt.

–         Banzay! Nem is gondoltam volna, hogy egy nap és felébredsz. – mondta Kayu mesterének.

–         Hát, én sem. De mi is történt? – kérdezte Banzay.

–         Elájultál, amikor legyőzted Ziket. Egy ismeretlen ember behozott titeket a kórházba.

–         És Kyo hogy van? – kérdezte kíváncsian az ifjú sámán.

–         Ő még eszméletlen, de jól van. Csak teljesen kimerült a harcban. – válaszolta a szellem.

Mirian odament Banzayhoz.

–         Banzay mester! Én is örülök hogy felébredt. Valahogy tudnánk segíteni Kyo mesternek? – kérdezte Mirian.

–         Tudtommal nem. De nem vagyok orvos. Sámán vagyok. – vigyorodott el Banzay.

Banzay szép lassan feltápászkodott, felvette cipőjét és odasétál Kyohoz. Sebes volt a mellkasa, legalábbis a rajta lévő kötés erre utalt. Banzay egy ideig nézte barátját. Az csak mélyen aludt. Az előző napi csata nem csoda, hogy kifárasztotta. Egy idő után felállt az ép fiú.

–         Mirian, maradj itt és vigyázz Kyora amég felébred. – mondta Banzay. – ha felkelne, mond hogy hétre visszajövünk érte.

–         Rendben van. – válaszolta a szellem aki egyáltalán nem kívánt eltávozni mesterétől.

–         Kayu, mi megyünk megnézzük a város. – mondta a fiú Szellemének.

Banzay felállt és kisétált a kórteremből végig a folyosón, le a lépcsőn, ki az ajtón. A város hatalmasabb házakkal volt tele, mint amekkorákat valaha is látott. Végigsétált egy út mentén, látott mindenféle boltot, házat, parkot. Az egyik boltba betért, ahol szuveníreket árulnak. Látott ott is minden félét: bögréket, sapkákat, faragott dolgokat. A pult előtt egy kék hajú lány ült, aki épp egy hegyes valamit faragott.

–         Ez mi? – kérdezte a lánytól.

–         Ez egy ikupati. A bátyámnak faragom. – válaszolta a lány. – Egyébként Pirika vagyok, Pirika Racer.

–         Én meg Banzay Ikoyama. Mond csak! Mire jó egy ilyen ikupati? – kérdezte kíváncsian Banzay.

–         A szellemét tudja bele… vagyis hogy. – a lány nem akarta végig mondani mivel nem tudta hogy Banzay sámán.

–         Szellemét? Akkor ő biztos egy sámán. – mondta a fiú.

–         Szóval te tudsz a sámánokról? – a lány nagyon megörült hogy még egy sámánt ismerhet.

–         Persze hogy tudok. Magam is az vagyok. – mondta Banzay széles mosollyal. – és ő is indul a versenyben?

–         Te is sámán vagy? Akkor nem mondok többet. Biztos te is ki akarod őt ütni a versenyből. – azzal elfordult és faragta tovább az ikupatit.

Banzay nem értette miből gondol a lány ilyeneket. De nem is érdekelte nagyon. Kisétált a boltból és visszafordult a kórház felé.

***

Mikor már egy kis ideje visszafelé ballagott átfutott előtte egy fiú, aki súlyokat hordott a lábán és a kezén. A fiú mellett egy sokkal kisebb srác kerékpározott.

–         Te Yoh, nem kéne pihenned egy picit? – kérdezte a kisebbik fiú a nagyobbtól. Banzaynak eszébe jutott amit Rio mondott hogy egy Yoh nevű sámán tanította.

–         Nem Morty. Anna kikészít ha nem futom le a 60 kilométert vacsi előtt.

–         Anna? Vajon ki lehet az? A nővére? – gondolta Banzay aztán tovább ment.

Már majdnem a kórházhoz ért, amikor hangokat hallott egy sikátorból.

–         Mit akarsz doshi lány? – a hang olyan volt, mint Kyo-é.

–         Ne érdekeljen az téged! Elég, ha elpusztulsz. – válaszolt egy női hang.

–         Szóval te is elpusztítani akarsz? Te biztos Zik barátja vagy. – mondta Kyo miközben támadt.

Banzay berohant a sikátorba hogy barátja segítségére keljen. Szelleme követte. Kyo épp támadni készült de az ellenfél gyomron rúgta. Egy magas zöld hajú lány állt a földön heverő Kyo előtt. Mellette egy izmos zöld ruhás szellem állt.

–         Ne bántsd a barátomat! – kiáltotta Banzay.

–         Ugyan már! Te sem kottyansz meg nekem. A barátodat legyőztem. – válaszolt a lány. – Peilong, támadj!

A szellem támadt, hatalmas ütést mért Banzayra aki még nem is küldte szellemét a kardba. A fiú hátra repült. Szelleme a nagy veszély tudatában beugrott magától a kardba.

–         Nem egészen győztél le. – mondta a felkelő Kyo. – Mirian, zuhanó üstökös! – az üstökös támadás újra lecsapott.

–         Mi? Hogy keltél fel Leepeilong támadása után? – kérdezte a doshi lány miközben szelleme kitérni próbált az üstökös elől. A támadás gyengén ugyan de célba ért. – Peilong, jól vagy? – kérdezte a lány szellemét.

–         Igen Jun. Folytatom a harcot a végsőkig. – válaszolt a szellem, aki már újra talpon volt.

Folytatjuk