A halál igazi arca

Toru igazán gyorsan elmondta barátainak, hogy mi történt vele, 16 évvel korábban. Rettenetesen szégyellte magát hogy ilyet tett és hogy eltitkolta Banzay elől. Fáradtságuk arra késztette a fiúkat hogy nyomban térjenek nyugovóra, és rögtön ágyba is feküdtek. Torut, zavarta hogy kiderült titka, és egész éjjel forgolódott, gyakran föl-föl ébredve. Banzay és Kyo is nehezen viselték, de a lelkiismeretük sokkalta jobb volt mint nyugtalan barátjuknak.

Másnap reggel mikor Banzay fölébredt, egy kard volt az ágyának támasztva. Mikor közelebbről megnézte, látta hogy egy címke van ráakasztva, és egy felirat a markolatba vésve. A címkén az állt: „Téged megillet.” A fiú nem tudta mit kezdjen a fegyverrel, szóval otthagyta, ahol találta, a felirat tanulmányozása nélkül. Ásítozva, a szeméből a csipát törölgetve kisétált a szobából. Odakint finom illatok terjengtek, amik nem hagyták nyugodni a srácot. A konyhába vette az irányt, közben összefutott éppen fölkelő barátjába. Köszöntötték egymást, majd mentek tovább a konyhába, immár együtt. A konyhaasztalon két tányér reggeli volt. A, még fáradt, fiatalok csodálkozva nézték az üresen álló ételt, de biztosra vették, hogy nekik van szánva, ezért mosolyogva falatozni kezdtek.

–         Ezt szerinted Toru készítette? – kérdezte Kyo, akinek igazán ízlett a reggeli.

–         Szerintem igen. Nem tudtam hogy ilyen jó szakács. – vigyorodott el a zöld hajú fiú.

–         Hát remélem mostantól lesz kedves, és minden nap készít nekünk reggelit. – válaszolt barátja.

–         Egyébként, ha már Torunál tartunk, hol lehet? – kérdezett rá Banzay. – Szerintem ezt ébren kellett, hogy csinálja.

–         Igazad van, itt kéne lennie. – döbbent rá Kyo, a vendéglátójuk hiányára.

–         Szerintem jobb lesz, ha megkeressük, már csak azért is hogy megköszönjük. – javasolta Banzay.

–         Egyet értek, csak előbb fejezzük be a reggelit! – egyezett bele a szőke fiú.

Eközben Toru a parkban egy padon üldögélve gondolta át újra és újra az elmúlt nap történteket. Azon gondolkozott barátai hogyan fogadták a hírt, és hogy mi lesz a döntésük felőle. Aközben tudtán kívül, valaki más is a parkban járt, nem a kövezett úton, hanem a fák rejtekében. A lombok árnyékából figyelte a magával vesződő férfit. Egy rövid gúnyos kacajt hallatott, majd kilépett a sötétből. Toru felfigyelt a zajra, amit az ágak zöreje okozott. Felpattant, de meglátta az árnyékot, ami hátulról rámeredt, és nagyon jól tudta kinek az árnyéka az. Megfordulni nem mert, félt attól amit látni fog.

–         Hello Toru! – hangzott Zik kedves hangja a férfi háta mögül. – Tegnap olyan hírtelen távoztatok, pedig én még meg akartam beszélni veled valamit.

–         Kérlek Zik, tudom, hogy hibáztam, de nem lehetne valahogy rendbe hozni? – kérdezte elszántan, de félelemmel telve a felszólított.

–         Sajnos túl messzire mentél az elmúlt nap, így hát, a nappal együtt sajnos neked is el kell múlnod. – mosolygott Zik, kinek úgy tűnhetett megnőtt az árnyéka, holott csak a Tűz szelleme tűnt föl mögötte.

–         A tanításaid állttal megerősödtem, és már nem félek tőled! – fordult meg Toru, szellemkontrollal a kardjában. – Nem adom magam olyan könnyen! – készült támadni.

Már lendítette is kardját, mikor a Tűzszellem egyszerűen lesöpörte Toruval együtt az utat. Ekkor hírtelen az éppen a park felé sétáló fiúkban szörnyű érzés támadt. Abban a pillanatban rohanva folytatták az útjukat. Eközben Toru fölkelt, és egy támadás elől sikerült is kitérnie, de csak késleltette a csapást. Az ellensége telibe találta, és néhány fán átröpítette. Zik újra gúnyosan fölnevetett.

–         Ha akarnálak egyszerűen, elintézhetnélek. – támadott újra egy hatalmas tűzgolyóval a majdnem védtelen férfira.

–         Akkor mért nem teszed?! – hőbörgött még mielőtt telibe találta volna a tűzgömb. Ezt követően szellemkontrolt vesztve de még koránt sem megtörve fölpattant és szellemét újra kardjába küldte.

–         Mert nincs okom rá. Fölösleges rád pazarolnom az erőmet. – ütött Torura Zik szelleme.

Ekkorra már a távolból látta a harcot a kis csapat, és a tempót még gyorsabbra vette, hogy még idejében odaérjen.

–         Egy porszem vagy, ami nem éri meg az erőfeszítést. – gyújtotta föl Zik a tisztást, ahol Toru állt. A férfi rettenetes kínok között ordítva ugrott ki a tűzből, már lassan teljesen megtörve. Furiokuja igen kevés volt már, és szellemi ereje is fogyatkozott. – Hiába ugrálsz, előlem úgysem menekülsz.

–         NEM! – kiáltott Banzay aki már hallótávolságra volt a csatától.

Zik csak elvigyorodott, és újra lángra lobbantotta ellenfele körül a terepet. A zöld hajú férfi újra fájdalmasan felkiáltott. A tűz minden erejét felégette, és lassan teste minden porcikáját is. Látni is rettenetes volt, és az a fájdalom, amit átélt, elképzelhetetlen. Megváltás volt számára mikor végleg elvesztette minden erejét, és lelke átjutott a túlvilágra. Banzay kerek szemekkel nézte barátja holtestét. Kyo elszörnyedt a szenesre égett test látványától, és utálata Zik iránt a tetőfokát kezdte érni ugyanúgy, mint zöld hajú fiatal barátjának.

–         Zik! – nézett most a gyilkosra a Banzay. – TE!

–         Igazán sajnálom, de az árulóknak, és a gyenge sámánoknak pusztulniuk kell. – vigyorgott Zik. – Talán te is gyenge sámán vagy? – fordult a Tűzszellem Banzay felé.

–         Banzay, most nem küzdhetünk meg vele, tegnap sem sikerült, pedig akkor többen voltunk! – próbálta nyugtatni barátját Kyo. – Nem győzhetünk!

–         Most hagylak, had gondold át, hogy hogyan akarod folytatni. Vele, aki legyengít, vagy velem aki segíthetek erősebbé tenni téged. Gondolkodj el ezen! – azzal elrepült szelleme hátán.

Banzay elhunyt barátja mellé térdelt, és könnyekkel búcsúztatta. Jó ideig testvére volt, és most már csak emlék. Szívében színtiszta gyűlölet dúlt. És magában megesküdött hogy bármi áron el fogja pusztítani Ziket.