Őszi eső

A lány kint állt az utcán. Az eső zuhogott, de Őt nem érdekelte. Hosszú szőke haja arcához tapadt a zivatartól. Ballonkabátját fújta a fagyos, késő őszi szél, azonban Őt a lelkében lakozó jégverem dermesztette meg. Remegett, de az érzés több volt egyszerű földi hidegnél.

Csak nézte, nézte a házat, mely előtte állt rengeteg emeletével, s Ő egyedül didergett kinn a viharban. Sötétkék szeme megakadt egy szoba ablakán. Egy halvány árnyat látott benne megmozdulni. Jól tudta ki volt az. Három éve látta először. Ismerte minden mozdulatát, szavait, érzéseit… Ismerte Őt, talán túlságosan is jól.

Félt. Leghőbb vágya volt, hogy bemehessen, ne kelljen tovább itt állnia egyedül, magányosan, Nélküle. Csak bemehetne, ó bár szívesen fogadnák… De félt, rettegett. Nem akarta, hogy elküldjék. Félt a visszautasítástól. Túl jól ismerte a fiút, ahhoz, hogy reméljen. Tudta jól, számára nincs remény.

-          Mindig van remény - szólt egy kedves, nyugtató női hang. - Tudom, hogy nem vagy közömbös számára, Korina.

-          Lilith, - szólt a lány csendesen. - sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ezúttal tévedsz.

-          Korina, kérlek, ne emészd magad ezen. Tudom, hogy erős vagy, és bírni fogod, csak…

-          Elég! Hát nem érted, Lilith? Nélküle nem bírom… Len nélkül soha…

Lehajtotta fejét, s könnyek peregtek le az arcán, de egy hang sem hagyta el a torkát. Az évek során megtanulta, hogyan sírjon hangtalanul, hogy senki ne vegye észre a fájdalmát. Keserű mosollyal az arcán folytatta.

-          Nem fogom bírni, Lilith. Nem akarom. Nélküle nem. Ha nem élhetek Vele… inkább nem is élek…

-          Korina, tudom, hogy fáj, de nem adhatod fel!

-          Már túl késő, Lilith… Én már évekkel ezelőtt feladtam… És Te csak ne beszélj a fájdalomról… Nem tudod milyen az… Te mindvégig tudtad, hogy Amidamaru még mindig szeret… Soha nem szenvedtél annyit, mint Én… Vagy igen? Vannak rémálmaid? Megőrjít a fájdalom, mikor a szemébe nézel? Éget a bőre akárhányszor hozzád ér? Én tudom mi a fájdalom… és már nem bírom…

-          Gyenge vagy? Gyengének érzed Magad? Az vagy, aminek érzed Magad! Vigyázz, mit kívánsz, mert amit igazán akarsz, azt meg is kapod, Korina! - Emelte fel hangját a lány védőszelleme. – Ébredj fel, Korina! Nem adhatod fel! – Majd újra halk hangon folytatta. - Ugye nem akarod, hogy a barátaid Téged gyászoljanak, mert Te túl gyengének érezted Magad? Mert féltél egy érzelemtől… 

-          Nem, Én…

-          Korina, Én nem csak azért lettem a védőszellemed, mert a rokonom vagy… Úgy gondoltam, Te elég bátor és eltökélt vagy ahhoz, hogy nyerj. És hogy nagyszerű csapatot alkotnánk együtt… Mint barátok és társak…

Hosszú csend következett. A lány csak Maga elé bámult, és gondolkozott a varázslónő szavain. Mi van, ha… ha mégsem közömbös számára? Meg kell tudnia az igazat, s nem kétségek és fájdalmak közt élni…  

-          Lilith… döntöttem… holnap beszélek Vele… - nézett eltökélten barátjára a lány.

-          És Én elkísérlek Téged - mosolygott a boszorkány.

-          Igen, mint mindig… - törölte le könnyeit a fiatal sámán.

Együtt elindultak az otthonuk felé. A felhők elvonultak, az eső lassan kezdett elállni és egy szivárvány jelent meg az égen. A lány most végre úgy érezte, nincs egyedül.

Egy homályos alak lépett el az ablaktól, és behúzta a függönyt. Arany szeme megcsillant az épp előbújó Nap fényében…