Törvények nélkül

Banzay és Kyo eltemették Toru holtestét, és egy egész napos gyászt tartottak a tiszteletére. Banzay lelkében még mindig erősen élt az elmúlt napi tragédia, és a gyűlölete egyre fokozódott akárhányszor rágondolt. Egyfolytában egy módot keresett ahhoz hogy egyszer és mindenkorra elpusztítsa Ziket. De akárhogy törte a fejét, nem volt képes ötletet találni ekkora erő ellen. Az elmúlt nap a tragédia tanúja volt egy férfi. Aki a fiúkat ma is figyelte a temetőben. Szemüvegét megigazítva megfordult, egy fa takarásában, és elindult ki a temetőből. Kayuro furcsállotta a dolgot, de az ő szívében is a bánat foglalt helyet. Mikor órák után végre felállt Banzay addigra Kyo már egy padon ülve várta. A zöld hajú fiú nem szólt semmit hozzá, csak indult vissza a szállodába, ahol előző nap még bátyjával aludt. Odaérve beült a szobájába, és szemügyre vette a kardot, amit előző nap talált. A cédula még mindig rajta ékeskedett. Az ifjú sámán nem tudta mit jelenthet pontosan az hogy: „Téged megillet.” Aztán vette csak észre a feliratot a markolaton. Fura jelek voltak belekarcolva, amiket már látott valahol csak nem tudta hol. Hírtelen eszébe villant hogy ezek a családja ősi jelei amit még 6 éves korában mutatott neki az apja. Tudta hogy kell lennie nála egy ilyen kódfejtő könyvnek, és kotorászni kezdett hátizsákjában amit ideérte óta a szekrényben tárolt. Meg is találta benne a keresett könyvet, és rögtön tanulmányozni kezdte. Estére sikerült kiszednie belőle hogy mit rejt az írás. Az pedig annyit tett: „Ikoyama tűzkard.” Felállt az ágyról és kisétált a konyhába. Kyo épp a vacsorát próbálta összehozni.

–         Hello, jobban vagy? – kérdezte.

–         Igen. Jobban – mondta tényleg vidámabb hangon az érintett.

Leültek az asztalhoz hogy megvacsorázzanak, majd rögtön vacsora után aludni mentek.

***

Másnap reggel Banzay korán felkelt, és immáron két karddal a hátára aggatva elment pont oda ahol két nappal korábban a Turot megölték. Most ugyanúgy nézett ki mint mielőtt az egész megtörtént volna. Az a furcsa idegen, aki már az előző nap is figyelte a fiút a temetőben, most újra feltűnt, ezúttal felfedve magát. Egy magas szőke férfi volt, egyenruhában., övére egy pisztoly volt erősítve. Banzay mikor megpillantotta kissé megijedt, és az illető rossz szándékától tartva fölpattant.

–         Nyugalom Banzay, nem harcolni jöttem. – nyugtatta a férfi. – Épp ellenkezőleg, azért jöttem mert tudom hogy mit élsz most át.

–         Honnét tudnád?! – háborodott fel Banzay. – Talán neked halt meg a „testvéred?”

–         Nem, ebben igazad van, de Zik nekem is ugyanakkora fájdalmat okozott mint neked. Ezért szeretném ha csatlakoznál hozzánk, a Kívülállókhoz. – invitálta az idegen a fiút.

–         Kívülállók? Mért, kik azok? – kérdezett rá rögtön a zöld hajú srác.

–         Egy olyan társaság, akiknek mindegyikének hatalmas fájdalmat okozott Zik, és ezért összefogtak ellene.

–         Ez jól hangzik, egyedül nem megyek semmire, de velük együtt, sikerülhetne legyőzni Ziket. – gondolta Banzay, majd válaszolt. – Igen! Csatlakozom! Mindenáron elpusztítjuk Ziket!

–         Remek! – mosolyodott el a férfi szemüvegét megigazítva. – Az én nevem Marco. Gyere, és bemutatlak a többieknek is.

–         Örömmel! – követte az induló Marcot, az elszánt fiú.

***

–         Banzay hova lett? – kérdezte aggódva Kyo, szellemét Miriant.

–         Nem tudom mester, korán elment.– válaszolt a nő.

–         Nem mintha nagyon félteni kéne, de szerintem keressük meg. – javasolta a fiú.

–         Rendben, de maradjunk együtt, nem tudhatjuk melyik bokorból ugrik elő Zik. – mondta a szellem.

–         Akkor nyomás! – indult kifelé a szállodából a szőke srác.

***

Banzay és Marco egy tisztáson kötöttek ki nem messze a várostól. A tisztáson több egyenruhás ember is volt, a Kívülállók.

–         Kívülállók, új tagunk van, a neve Banzay Ikoyama! – Jelentette be Marco.

–         Vajon honnan tudja a nevemet? – gondolkodott el Banzay.

–         Ifjú kívülálló, ők itt: Meene, Cevin, és Venstar. Ők ott távolabb: Prof, Denbat, ás Larch. – mutatta be a csapat tagjait Marco.

Minden egyes Kívülállónál egy lőfegyver volt. Banzay kicsit még a Kívülállók között is kívülállónak érezte magát felszerelése miatt, de már tartozott valahova.

–         Annyira örülök hogy csatlakoztam, együtt biztos legyőzzük Ziket! – örvendezett.

–         Persze ifjú Banzay, de még távol vagyunk attól, meg kell erősödnöd, és erre alkalmad is lesz. – mondta a szőke férfi.

–         Hogy érted? – értetlenkedett a fiú.

–         Nemrég Zik embereit látták erre, és épp leszámolni készülünk velük. – mosolygott Marco.

–         És azt akarod hogy menjek veletek? – kérdezte Banzay. – Ezer örömmel!

Erre újra elmosolyodott a férfi, és elindult a várostól nem messze lévő nagyobb tóhoz. Ott három ember tanyázott, tolvaj felszerelésben. Rögtön felfigyeltek a közeledőre: Meenere, Cevinre, Venstarra, Marcora, és Banzayra. Mikor felálltak már szellemkontrollal fordultak a Kívülállók felé. Mindnek egy-egy kése volt, hozzá egy bandita szellemmel. A kívülállók is felkészülve álltak, beleértve Banzayt. Zik emberei rögtön rátámadtak a kompániára, az pedig ellentámadott. A tolvajbanda 3 oldalról támadta a csapatot, ami nagyjából arányosan eloszolva védekezett. Marco és Banzay egy felől védett. A fiú leterítette a támadót, aki rögtön fölpattant.

–         Banzay, ne kíméld, ne csak üsd, végezz vele! – utasította Marco a fiút.

–         Hogy megöljem?! – döbbent meg a srác.

Ekkorra a támadó újra talpon volt és készült a fiú fejét venni, de Marco szellemével egy csapással, egyszerűen, szemrebbenés nélkül, megölte. Az ifjú sámán lehengerlő döbbenettel nézte végig a másik két ember halálát is. Ezek után a Kívülállók indultak volna vissza.

–         Mért kellett megölni őket?! Igaz hogy Zik emberei voltak, de ezzel olyanokká válunk mint ő! Én ebben nem veszek részt! – kezdett hátrálni Banzay.

–         Ugyan ifjú Banzay, beláthatod, hogy erőszak nélkül nem mész semmire. Mikor békésen próbáltad meg, megvédeni magadat, ő rögtön újra támadt. Ellenük csak így lehet harcolni – érvelt Marco.

–         NEM! Én akkor sem… – kezdett el szaladni a fiatal.

–         Várj! – kiáltott utána a férfi, de hiába, Banzay csak menekült az elől, amivé majdnem vált.

Menekült, az erdőn át, be a városba, át mindenen, sikátorokon, forgalmas utcákon, csak szaladt a halál elől. Végül elérte a temetőt, és ott megállapodott Toru sírja mellett. Arcán egy könnycsepp gördült végig, ami leesve a földre benedvesítette a napok óta száraz földet. Kyo nemsokára odaért, mivel gondolta hogy oda fog menni, de azt nem is sejtette, mi történt Banzayyal közben.