Nem, igen, soha, örökké

„Ma vacsorázni viszem Korinát az egyik méregdrága étterembe. Ez az ötéves évfordulónk. Nem is tudja még, mit tartogat Neki ez az este. Még egy igazítás a nyakkendőn, és már mehetek is.” – ezekkel a gondolatokkal fejében indult el Len Tao, hogy megkeresse készülődő kedvesét.

Halkan, de határozottan kopogott a lány szobájának ajtaján.

-          Egy pillanat! – hallatszott belülről.

Kisvártatva egy göndör szőke hajú, sötétkék szemű fiatal lány jelent meg az ajtóban. Fekete körömcipő volt rajta és rövid, fekete, ujjatlan kisestélyi, mely előnyösen hatott karcsú termetére.

-          Na, milyen vagyok? – kérdezte aggódva a fiatal férfit.

Az nem válaszolt, csupán tátott szájjal fel-le járatta aranyszín szemét az előtte álló meseszép, fiatal nőn.

-          Elképesztő… ez… lélegzetelállító… - motyogta végül.

-          Vettem észre. – nevetett halkan a lány, majd belékarolt még mindig a gyönyörűség hatása alatt álló partnerébe.

-          Hm… új parfüm? – kérdezte pár pillanat múlva Len.

-          Tőled kaptam, a születésnapomra. – pirult el a lány. Meglepte, hogy a fiú ennyire figyelmes.

Lesétáltak az utcára, és beszálltak a ház előtt várakozó fekete limuzinba. Len udvariasan kinyitotta a lánynak az ajtót, majd Ő is beszállt utána. Az étteremig tartó úton nem szólt egyikük sem, élvezték egymás társaságát. Mikor megérkezte, kiszálltak, és egymásba karolva besétáltak az étterembe. Leültek asztalukhoz, és megrendelték a vacsorájukat. Kedves kis beszélgetéseket folytattak egymással evés közben, majd mikor befejezték, Len egy olyan kérdést tett fel a lánynak, mint még soha életében.

-          Táncolunk?

-          Hogyne. – mosolygott a lány, miután ügyesen leplezte döbbenetét.

Partnere kivezette a táncparkettre, karjait dereka köré fonta, a lány pedig a nyakára. Lassan forogtak körbe-körbe, és mindketten felhőtlen örömöt éreztek szívükben tombolni. Aztán vége lett a dalnak, és nem kezdődött újabb. Mindenki elcsendesedett, és a párok lassan elszállingóztak a parkettről. Len elengedte a lányt.

-          Korina, mondani szeretnék valamit. – mondta csendesen, majd fél térdre ereszkedett a lány előtt. – Öt éve volt, hogy megláttalak az utcán. Öt éve volt, hogy más érzés is elkezdett égni bennem a gyűlöleten kívül. Öt éve volt, hogy Beléd szerettem. Ez után az öt év után, felteszek Neked egy kérdést, amelyre bárhogy válaszolsz is, mindenképp megváltoztatja az életünket. Korina… hozzám jössz feleségül? – tette fel a végső kérdést, miközben egy apró dobozt húzott elő zakója zsebéből.

-          Megmondom mi a válaszom, Len: Nem, igen, soha, örökké. – suttogta Korina könnyes szemmel, de mosolyogva. – Nem hittem volna, hogy valaha is meg fog ez történni. Igen, Len. Igen, hozzád megyek. Soha nem mennék más férfihoz, csak hozzád. Örökké Veled akarok lenni.

A férfi kiengedte a lélegzetet, amit visszatartott, majd a lány ujjára csúsztatta a gyűrűt. Felállt, és hátulról átölelte menyasszonyát, aki mosolyogva nézte az ékszert.

-          Arany és zafír… de miért kell a gyémánt és a rubin? – kérdezte csendesen.

-          Az arany karika engem jelképez, hogy örökké ölelni foglak. A zafír középen téged, hogy számomra mindennek te vagy a középpontja. A gyémánt a szépségedet, a tisztaságodat és a fényességedet jelképezi. A rubin pedig a tüzet, ami mindkettőnkben ég.

-          Ez gyönyörű.

Nem. Te vagy gyönyörű. – súgta Korina fülébe Len, miközben egy gyengéd csókot lehelt arcára.