A szerelem…

Banzay a Kívülállókkal való találkozása óta gyakorlatilag depressziós volt. Kyo csak ült a kanapén, az előszobában, és reménykedett. Napok óta nem történt semmi, és már-már semmire sem gondolva ült az ágya szélén a zöld hajú sámán. Az elmúlt napokban már nem is evett. Végül a hosszú csendet az orákulum harangja törte meg. Az fiatal Ikoyama megnézte, de csak az időpont és a helyszín érdekelte, az ellenfél nem is érdekelte. Végre valahára kiment a szobából, és rámosolygott az őt fogadó barátjára. A lelke megnyugodott, és elfeledte a halál emlékét.

–         Örülök hogy végre kijöttél! – mosolygott Kyo.

–         Megkaptam a legújabb meccsem adatait. – mutatta föl az orákulumot.

A szőke fiú áttanulmányozta a szerkezetet.

–         Három nap múlva lesz, nem ártana felkészülni! – mondta mosolyogva.

–         Felőlem mehetünk – emelte föl kardját Banzay.

A nap további részét edzéssel töltötték a parkban, és az elkövetkező 2 nap is javarészt ezzel zajlott. Mikor eljött a harc napja, elugrottak egy gyorsétterembe, hogy ne éhgyomorral menjenek csatázni.

–         Én megmondom őszintén, nem a legjobb hamburgert enni a meccsed előtt. – szögezte le Kyo.

–         Talán igazad van, de éhes vagyok, és annyi időnk nincs már hogy egy igazi étterembe menjünk. – magyarázta Banzay. – Mellesleg szeretem a hamburgert. – harapott egyet mosolyogva.

Kyo sóhajtva nézte ahogy barátja eszik. „Mennyivel jobban érzi magát pár nappal ez előtthöz képest!” gondolta. Mikor végeztek, elindultak a város melletti kis mezőre, a meccs helyszínére. Banzaynak eddig eszébe sem jutott megnézni pontosan ki is lesz az ellenfele, ezért gyorsan előkapta a harangot, és előhívta az információt. „Ellenfél: Faust VIII.” Alig hogy visszatette karjára a az orákulumot, az ellenfél már meg is érkezett.

–         Nézd haver, itt van! – szólt a szőke sámán.

–         Sziasztok, a nevem VIII. Faust! – üdvözölte a fiúkat meglepően kedvesen a feltűnő férfi.

–         Én Banzay Ikoyama vagyok. Örülök a találkozásnak! – próbált ő is kedves lenni.

–         Én is örülök hogy egy újabb Ikoyamát győzhetek le. – mosolyodott egy kicsit megvetően.

–         Hogy?! – lepődött meg Kyo.

–         Miről beszélsz?! – kiáltott Banzay.

–         Szomorúan hallottam a bátyád halálhírét. Ő volt az első ellenfelem a viadalban. – magyarázta a dolgot Faust.

Ekkor érkezett meg Szilva. Aggodalmat lehetett felfedezni a tekintetén.

–         Mi a gond Szilva? – kérdezte Kyo a bírát.

–         Banzay veszélyben van. Ott voltam Faust legutóbbi meccsén. Yoh Asakurával harcolt. Még a meccs előtt kifárasztotta, és Yohnak csak a végén sikerült rájönnie hogy a dühe az ami miatt veszített. Végül Faust megpróbálta megölni. – fejtette ki Szilva.

–         Emiatt nem kell aggódni, Baznay tudja kezelni a dühét. – nyugodott meg a fiú.

–         Sajnos Faust könnyen felismeri az emberek gyengéjét. És már el is kezdte idegesíteni Banzayt.

Az említettben a düh kisebb jelei voltak felfedezhetőek, az ökölbe szorított kéz, az enyhén összevont szemöldök, és az enyhén összeszorított állkapocs. Faust csak mosolyogva beszélt a halálról. Végül bemutatta kedvenc csontvázát az esőkabátja alól.

–         Üdvözöld Elisát! Ő volt az aki legyőzte azt a nyápic bátyádat. És most ő lesz az aki téged is elintéz. – nevetett Faust.

–         Azt te csak hiszed! Erősebb vagyok mint hiszed! – csapott föl Banzay. Kezdett földühödni.

–         Ezt nekik mond! – az erdő felől halott állatok csontvázai jöttek elő, lovak, és medvék csontvázai.

–         Mi ez? Valami ócska vicc? – vigyorodott el a fiú.

–         Biztosíthatlak, egyáltalán nem lesz vicces amikor végeznek veled. – a csonthalmok fölsorakoztak Faust előtt, és ő intett nekik hogy támadjanak.

–         Kayuro, a kardba! – hozott létre szellemkontrolt Banzay.

–         Csontbrigád, támadj! – utasította az állatokat a nekromanta.

–         Szedjük le őket, Pusztító Csapás! – törte darabokra a csontvázakat a sámán fiú.

–         Nem nyert! – csettintett Faust, mire a csontvázak újra összeálltak. – talán gyengébb is vagy mint az a Toru volt.

–         Te csak ne emlegesd őt! – kezdett dühös lenni Banzay.

–         Ugyan mért ne? Gyenge vagy sámán! Kövekkel és botokkal talán tudnál ártani a csontvázaimnak, de a szellemkontroloddal nem. – hergelte tovább Faust a fiút.

–         Akkor nézd csak meg! – vigyorodott el a srác miközben megerősítette a szellemkontrolját. – Pusztító Csapás! – ezzel a támadással újra ezer és ezer darabra törte a csontvázakat.

–         Csak ennyire vagy képes? – csettintett újra a temető mágus, mire a csontvázak újra összeálltak.

–         Van itt még! Harci Roham! – zúzta a csontokat az ifjú sámán.

–         Banzaynak rá kellene jönnie hogy így csak furiokut veszít, de a győzelemhez nem jut közelebb. – aggódott Szilva.

–         Van még ötleted? – kérdezte gúnyosan Faust miközben csontvázai leteperték Banzayt.

–         Persze… – nyöszörgött a fiú mikor végre sikerült leszednie magáról egy medve csontjait. – készülj föl rá, hogy nem marad majd mit összerakni a csonthalmazodból. X-LOSE! – törte az ifjú tényleg apró szilánkokra a csontokat. Viszont a támadás szörnyen ki is fárasztotta, és a furiokuja már fogytán volt.

–         Most hogy kitomboltad magad, had mutassalak be egy nekem nagyon kedves nőnek. Elisa, ő itt a második Ikoyama akit elintézünk. – mosolyodott el Faust. – Kedves Banzay, ez itt Elisa, a halál hírnököd. – majd furiokuját szellemére összpontosítva, létrehozta a szellemkontrolt. A nő immár teljes valójában állt ellenfele előtt, Faust guillotine szerű botjával a kezében. – Köszönj el szépen, Banzay Ikoyama!

Folytatjuk